Rég szóltam, most újra eljött az ideje.

Hogy tulajdonképpen most mi is történik, ugye? Hogy most akkor nyugdíj, és akkor hogy állami, vagy magán. Merthogy aki marad, rosszul jár. Kb. itt tartunk most. Vigyázat, szigorúan Magánvélemény (!) következik. Merthogy meg kell ragadni a lehetőséget, amíg még van...

Szóval, miután Pártunk és Kormányunk elkezdte szétcseszni minden lehetséges módon a demokratikus intézményeket, amelyek valójában arra hivatottak, hogy az éppen regnáló kormányoktól függetlenül őrködjenek a demokratikus intézmények felett (és ez alatt nem a korrupció melegágyának tekintett "intézményekre", "hivatalokra" gondolok, hanem pl. a szólásszabadság és a jogbiztonság, stb.-re, de ez már egy másik poszt lesz), miután megsarcolta a nagyobb profitot termelő vállalatokat, amely még talán nem is akkora gond, azt mondta, hogy a Zemberek márpedig visszalépnek az Állami NyugdíjRENCERbe, mert azzal jól járnak, mert egyébként nem. Nézzünk hát egy kicsit a mélyére a dolgoknak, éppenhogy csak.

Egy pár szót a hagyományos felépítésű nyugdíjrendszerekről, vagy mondjuk inkább úgy, hogy az állami nyugdíjrendszerről.

Ezt a felosztó-kirovó nyugdíjrendszert Bismarck (19. századi Porosz kancellár, a Német egységgel forrt még egybe szorosan a neve) nevéhez szokták még kötni. Ez a rendszer alapvetően azon az elven nyugszik, miszerint általában több ember fizeti a járulékot, mint ahány embernek a befizetésekből teljesítenek. Magyarán, miről is van szó? Arról van szó, hogy az állami nagy kalapban nincsenek megcímkézve a befizetések, vagyis amit én befizetek, azt nekem nem tartják számon, hanem éppen aktuálisan ahhoz igazítják a nyugdíjkorhatárt, a nyugdíjak összegét (vagy inkább a nyugdíj-jogosultság megállapításának módszerét) stb., hogy éppen mennyire bírják el (vagy pár évvel előre mennyire fogják elbírni) az aktuális befizetések (munkáltató és munkavállaló által befizetett nyugdíjjárulékok) az aktuális kifizetéseket. Vagyis, közel LÉNYEGTELEN volt az korábban, hogy ki mennyit fizetett be élete során.

Ezzel kapcsolatban van egy nagyon fontos tényező, úgy hívják, hogy korfa. A korfa előrejelző szerepet tölt be abban, miszerint a különböző generációk (pl. a 65 év felettiek, a 40-65 év közöttiek, a 25-40 év közöttiek, a 18-25 év közöttiek és a 18 év alattiak, hogy egy példát mondjak erre a felosztásra) éppen milyen részarányt képviselnek az össznépességből. Ennek a fának a hagyományos rendszerben egy fenyőfára kellene hasonlítania, amelyben az idősebb generáció kisebb részarányt képvisel, és a fiatalabb generáció, a születések száma elegendő ahhoz, hogy pótolja azt a dolgozó 18-65 év közötti réteget, amely dolgozik, és kitermeli a nyugdíjak befizetéseit. A probléma ott van, hogy egész Európában az ún. elöregedő társadalom problémáját emlegetik (köztük itt Magyarországon is), amelyben az látszik, hogy – leegyszerűsítve – egyre több idős embert kell eltartania ugyanakkora, vagy kisebb számú dolgozó embernek. Erre különböző arányszámokat szoktak alkalmazni, pl. hogy hány ember jut egy aktív dolgozóra. Mondanom sem kell, hogy nálunk elég rossz ez az arány, és sajnos a korfa azt mutatja, hogy ez 20-30 év múlva óriási problémát fog okozni a társadalomnak, amennyiben nem sikerül megfordítani ezt a tendenciát, vagyis nem vállalunk több gyermeket.

Első körben a politikusok azt találták ki, hogy a kötelező magánnyugdíjpénztárak eljövetelével változtatják meg ezt a problémát, amelyben elkezdik az öngondoskodásra nevelni az embereket, a kifutó generációkat pedig, akik még nagymértékben támaszkodnak az állami nyugdíjra, majd valahogy megoldják. Hiszen az ember a bruttó béréből levont nyugdíjjárulékból (8,5%) 8 százalékot saját magának fizetett, és csak 0,5%-ot fizetett az államnak. Ezt az ő saját személyes számláján tartották nyilván.

Az utóbbi pár évben rájöttek odafenn még arra is, hogy nem biztos, hogy érdemes azoknak is relatíve kis hozamú állampapírokban tartani a nyugdíjra félretett pénzeit, aki 40 év múlva kerül oda, hogy felveszi ezt a pénzt, mivel hosszú távon (jelzem, hogy HOSSZÚ TÁVON, ez később nagyon fontos lesz!) jóval nagyobb biztonsággal lehet részvényeken magasabb hozamokat elérni.

Hogy utóbbi félmondatom mit is takar, ehhez egy statisztikai közhelyet szeretnék leírni, miszerint 15 éves időtávlatban (beleértve a nagy világgazdasági válságokat is) a részvényportfóliók 95%-os bizonyossággal nagyobb hozamot hoznak, mint bármely más befektetési forma. Képzeljük el ezt 40 éves időtávlatban.

Éppen a fenti közhely miatt érdemes elgondolkoznunk azon, miszerint jogos-e az az érvelés a kormány részéről, hogy a magánnyugdíjpénztárakban „rosszul fektettek be”, „rosszul gazdálkodtak” a pénzünkkel, mert az utóbbi egy-két évben negatív hozamokat jelentettek.

Véleményem szerint egy 2008-2009-es világgazdasági válság mellett ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ez a rendszer megbukott. Hogy állíthatja valaki biztosan azt az elmúlt két év hozamai alapján, hogy amit mi 20-30-40 év múlva kiveszünk, az nem lesz jóval több, mint amit bárhol máshol elérhetnénk?

De ne ragadjunk le ennél a pontnál. A következő pont annak véleményezése, miszerint mit is nyer pontosan ezzel a kormány? Hiszen jelenleg a magánnyugdíjpénztárakban nyugvó összegek nagy része állampapírban hever.

Mit is jelent az, hogy valaki állampapírt vesz? Gyakorlatilag azt jelenti, hogy az ember hitelez az államnak, kölcsönt nyújt neki. Vagyis, áttételesen a magánnyugdíjpénztárakban lévő összegek nagy része az állam zsebébe vándorolt, csak kölcsön formájában. Sokáig szinte csak állampapírban lehetett tartani, amíg a növekedési portfóliók érája be nem köszönt a fent elmondottak szerint. Mivel a mostani tervek szerint állambácsi úgy államosít vissza, hogy bevezeti az „egyéni számlás rendszert” (amelynek pontos számítási metodikáját még nem ismerjük), igazából én úgy látom, hogy amit nyer, az az eddig a nem állampapírban tartott pénzek összege. Vagyis az én számlámon tartott részvény- (és más nem állami értékpapír)-portfólió összege, valamint amit nekem ezután oda fektetnek be, amennyiben átlépek az állami rendszerbe. Természetesen nem utolsó dolog az állam számára, hogy a nagy közös kalapban szinte azonnal tudja kezelni a befolyó pénzeket, és nem áttételesen, ugyanakkor ez felveti azt a kérdést is, hogy NEKEM mitől lesz jobb az állami rendszerben? Vajon be fogják fektetni? Állampapírt fognak venni rajta J? Netán tőzsdéznek majd, és jóváírják a hozamokat? Én nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem a privátszféra még akkor is jóval transzparensebb a nagy államnál, ahol ki tudja milyen költségeket fognak felosztani a mi nyugdíjunkra, ha egyébként nincs agyonszabályozva. Hiszen a gazdálkodás szabályai – különösen, ha teljesen elszeparáltan, külön jogi személyként működnek – úgymond örök érvényűek, míg a törvényhozás, mint azt láthatjuk, mondhatni kormánytól függ. És persze nem kell elmondanom, hogy az állami nyugdíjat törvények fogják szabályozni.

Fentieken kívül pedig még két fenntartásom van ezzel kapcsolatosan: az egyik, hogy ha valóban egyéni számlás rendszert vezetnek be, tényleg kérdés számomra, hogy mit nyernek vele, másrészt pedig árulja el nekem valaki, hogy ki és hogyan fogja az én pénzemet befektetni és fialtatni? Ha pedig utóbbit nem teszik, mitől fogok én 40 év múlva jobban járni, mint a mostani rendszerrel? És – csak még egy – KI fogja egy személyben, ill. milyen hozzáértő apparátus fogja az államigazgatásban kezelni ezt a pénzt? Orbán Viktor feje tetejére állítja a korfát, és életem végéig gondoskodik majd arról, hogy az én államilag megállapított nyugdíjam az idei törvényeknek megfelelően alakuljon? Esetleg idén Orbán Viktor eldönti, hogy én 2050-ben milyen aktuális törvény, vagy kalkulációs metódus alapján fogom megkapni a pénzemet?

Nem, gyerekek, és most jön a politika. Az utóbbi pár hónapban a volt szocialista országokból 9-en, amelyek most EU-tagok, kérvényezték, hogy a nyugdíjrendszerre fordított, vagyis a magánnyugdíjpénztárakba befolyt, és az állami nyugdíjbefizetéseket sorvasztó intézkedéseket az EU valamilyen formában vegye figyelembe, amikor a különböző hiányokat kezeli. Ez pusztán statisztikai jellegű volna, azonban annál a bizonyos túlzottdeficit-eljárásnál sokat számítana. Azonban az EU (élükön Németországgal) a legutóbbi Görög és a mostani Ír válság kapcsán úgy érzi, hogy amennyiben elkezd engedményeket tenni, az további válságokhoz vezethet, hiszen az adatok ilyesfajta „kozmetikázása” adott esetben elfedheti a közelgő állami válságot. Ennek kapcsán csak egy gondolattal szeretnék továbbmenni: az eurózóna tagjai az egész közös valuta rendszerét és a teljes gazdaságot veszélyeztetnék azzal, amennyiben hagynák, hogy az egyes országok válságai elharapódzzanak.

Orbán Viktorék erre reagáltak, méghozzá a jelzett módon.

Végszóként csak annyit, hogy ez nem egy egyszerű dolog. A fent leírtakkal még csak a felszínt karcoltam, remélem, hogy többé-kevésbé helyes érveléssel. Ugyanakkor nem gondolom, hogy ilyen mélységű, és ilyen súlyú dolgokat felelősségteljes dolog volna társadalmi vita és elegendő idő nélkül, egyértelmű alkupozícióból eldönteni az emberek feje felett, illetve döntésre kényszeríteni az embereket mindezen két tényező biztosítása nélkül.

Hogy a dolognak a pozitív oldalát nézzem – ha ugyan van ilyen -, én úgy gondolom, (nem, inkább csak nagyon remélem), hogy a Fidesz-kormány eddigi és ezutáni regnálása ráébreszt nagyon-nagyon sok embert arra, hogy nem mindig az a jó, ha az állam „gondoskodik” rólunk.